Szinti pop ala The Mars Volta

 Ha a Mars Voltára gondolok, olyan fogalmak jutnak eszembe, mint vintage hangzás, Orange, Led Zeppelin, adrenalin, taco, lsd és betegség minden mennyiségben. 

A Cedric Bixler Zavala és Omar Rodriguez -Lopez alapította zenekar március 27-én jelentette meg hatodik nagylemezét, a Noctourniquet-et. Fogadtatása meglehetősen vegyes, mi több, teljesen két részre osztotta a hallgatóságot. A 2009-es Octahedron-nal valami újba kezdtek a srácok. Eltűntek a 10 perc körüli számok, a fúvósok, a percussion és visszavettek a progresszivitásból. Azt az albumot úgy jelentették meg, hogy az lesz a zenekar, amolyan akkusztik albuma. Nem lett. Vagy ha igen, akkor az nagyon marsvoltás felfogásban értendő. Az új album is valami egészen más, a legmeglepőbb, hogy hiányzik Isaiah Ikey Owens, aki a kezdetek óta csűrte-csavarta az ember agyát billentyű futamaival. 

A Noctourniquet olyan, mintha megmaradt volna egy lecsupaszított TMV váz, ami nem rossz ugyan, de elment egy elektronikusabb, digitálisabb, szintisebb valamibe, ami az ortodox rajongóknál mindenféleképp kiveri a biztosítékot. A kezdő taktus, The Whip Hand egészen ijesztően hathat a De Loused in the Comatorium és a The Bedlam in Goliath-hoz szokott istenfélő ember számára. Ami a legszembeötlőbb, hogy hiányzik a sebesség, csak közép és lassú tempójú számokat hallunk. Túl sok a műanyag. Pont az hiányzik, amiért az ember megszerette ezt a formációt, a digitális effektekkel nyakon öntött Mars Volta kissé idegen, távolságtartó érzetet kelt. Elvarázsolni igazán talán az In Absentia és a Zed And Two Naughts tudott. Összefoglalva, hiányzik a fiatal, agresszív és lehengerlő Mars Volta. A magas elvárásokat talán nem ütötte meg az új album, persze az ember azt sem mondhatja, hogy bezzeg ez vagy az volt az igazi, hiszen ki tudja jobban, hogy mi az igazi, mint Omar és Cedric.