A Szimbiózis fesztivál a kulturális antropológia magyar képviselői által elkövetett esemény, ami már évek óta megrendezésre kerül. Na de mi is az a kulturális antropológia? Az antropológusok nézőpontja szerint az emberek gondolkodását és viselkedését leginkább a kultúrájuk határozza meg. Egy közös jel/szimbólum rendszer, ami mindenki számára evidens.

Gondoljunk egy Anglia- Németország vb döntőre. Minden németnek és angolnak egyértelmű, hogy kinek fog szurkolni és, hogy milyen mezt fog felvenni a meccsre. A vesztes csapat (legyenek ők az angolok) szurkolói valószínűleg nagyon szomorúak lesznek. Az angoloknál nemzeti gyász lesz, a németeknél pedig ünneplés. Holott semmi sem történt. Senki sem bántott senkit, sőt többségük a helyszínen se volt ott. De mégis, mindenkinek fontos ez a közösen átélt esemény. Olyannyira komoly a dolog, hogy holland közgazdászok számítása szerint a világbajnokságot nyerő országokban a vártnál átlagosan 0,7 százalékkal gyorsabban nőtt a GDP a sikert követő esztendőben. 

A maszájokat valószínűleg nem érdekli ennyire a foci, azonban dicsőséget szerezhetnek, ha puszta kézzel megküzdenek egy oroszlánnal. Ha érdekel más népek kultúrája és gondolkodásmódja akkor gyere el május 18- 19-én a Szimbiózis kulturális antropológia fesztiválra a Fogas házba!

Nem tudom, hogy ez csak hazánkban van-e így, de bizonyára ti is észrevettétek, hogy úgy terjed a fotós szakma, mint HIV vírus egy erdei út melletti bordélyházban. Ez leginkább a Facebook-nak köszönhető, ahol bárki csinálhat magának egy oldalt, és rászabadíthatja az emberekre alkotásait. Ezzel nincs is semmi baj, valahogy meg kell mutatni az embereknek, hogy mit tudunk. A probléma ott kezdődik, hogy 3 fotós létezik: a profi, aki mindenkit lenyűgöz, az amatőr, aki reméli hogy egy szép nap profi lesz, és az amatőr, aki azt hiszi profi. Ez utóbbi lenne a gond. Természetesen minden művészeti ágban megtalálható ez az embertípus, de fotósoknál ez különösen idegesítő, mert egyre több van belőlük, és a fotózásban a leginkább szembetűnőbb a különbség profi és amatőr között. Ma figyeltem fel például Bódis Krisztiánra, neki is leginkább ezen képeire: 

Michael Page

(katt és ''más méret'' a nagyobb képekért, és jól nézzétek meg, hogy miket láttok.. :D)

Kaptam egy reklám levelet ezzel a fantasztikus reklámszöveggel (félre ne értsetek, az egyetlen bajom az apple cuccokkal, hogy rohadtul túl vannak árazva, itt most csak az újabb fos reklámfogás a lényeg). Persze, nagyon szép dolog ha valaki gondol az anyukájára és vesz neki valami drágábbat, de hány olyan magyar ember él, aki annyira tehetős hogy anyák napjára csak úgy vesz egy iPhone 4S-t? 160 ezer forinttal végül is semmi jobbat nem tudok kezdeni, mint venni anyunak egyet hogy aztán HD minőségben rögzítsen videókat, és bárhonnan elérje a tartalmait. Kb. egy virággal több szeretetet tudok átadni. De lehet én tudom rosszul, és minden álma hogy reggel munkába menet tolja az Angry Birds-t, vagy bizniszeljen valami komoly app-al, esetleg instagram-al lefotózzon mindent. De a legjobb rész, hogy ''Segíts neki mindent még tökéletesebben csinálni''.Miért, mit tud ez? Bevásárol? Dolgozik helyette (ez esetben megvenném neki)? Megpuszil esténként?

Madrid

Szárazság, forróság, por. Útitársam vízkészletei még rendben voltak, azonban én sajátomat már rég feléltem. Szokatlan volt ez a pára mentes meleg. Az ajkam szétszakadt és vérzett a kiszáradástól. Kellett a víz de mielőbb...
A metrók itt angolosan közlekednek, bal kéz szabály szerint. A szállodánk a Plaza Espana közelében volt. Barcelona után elég lerobbant hangulata van ennek a helynek. Kicsit olyan feelingje van, mint Budapestnek. Látszik, hogy a 60-70-es években nagy beruházások történtek a városban. Nem csoda, hiszen ez volt Franco tábornok Spanyolországának központja. Egy dicső nemzet, sőt az egész spanyol ajkúság fővárosa. Azonban mára kicsit megroggyant az egész. A szállásunk egy toronyházban volt. Egykor menő lehetett, de ma olyan feelingje van, mint egy magyar állami intézmény dohányszagú igazgatóságának. A recepciós nem beszélt angolul. Egy 60 éves manus volt, szájából lógott a cigi. Valahogy elmutogattuk egymásnak, hogy mi a helyzet, (oh, no senor, no hablo inglés!) aztán elfoglaltuk a szobánkat. Kb egy 1 négyzetméteres ablakunk volt, ami egy tűzfalra nézett. Ezután persze megnéztük a főbb látnivalókat, de a kegyetlen forróság miatt, úgy döntöttünk, hogy veszünk valamit enni, inni és hazamegyünk sziesztázni. 

Ez a bejegyzés egyfajta album elemzés akar lenni (bár maga az album 5 éves, kétlem, hogy bárki ismerné) 2 hihetetlenül beteg ember közös produkciójáról. Jean Jacques Perrey és Luke Vibert a mai téma. Kezdeném először J. J. Perrey-vel. Egy francia elektronikus zene producer, akinek a számait lehetetlen mosolygás nélkül végigülni (elég csak erre gondolni, mert ez bizony az ő száma) . Szinte állandóan a kor előtt haladt, volt (van?) egy saját zenei ''laborja'' New Yorkban, ahol éveket töltött el ''kísérletezgetéssel'', és most jön a poén: a fickó 83 éves. Aztán itt van Luke Vibert, egy brit producer, aki szinte az összes stílust nyomja. Ő már egy picit fiatalabb, csak 39 éves. Az ő számai inkább azt a Joker-es őrült mosolyt hozzák elő.

Barcelona

A Barcelonai járatunkat éppen, hogy elértük. Persze a vonaton senki sem beszélt angolul, így sikerült rossz kocsira szállni. Az első osztály és a retyó között utaztunk. Hosszú volt. Nizzában, átszálltunk az első kocsiba. Hihetetlen gyorsan alakult át a táj kontinentálisból, mediterránná. Barcelonába este 11 körül érkeztünk meg. A párizsi kora ősz után beleestünk a fülledt katalán nyárba. Egy hegyen volt a szállásunk. Hátunkon meg a túrabatyu. Térképészeti tudásom csődöt mondott, (térképem egy papírlapra rajzolt firkából és néhány kiolvashatatlan utcanévből állt) így útitársam B vette át a koordinálást. Másnap elkezdtük felfedezni a várost.

Tovább kalandozunk a legkevésbé sem mainstream elektronikus zene rögös útjain. Brendan Angelides, vagyis Eskmo egy San Francisco-i experimental producer. Zenéje elvontsága miatt nagy valószínűséggel kevés embernek lesz a kedvence, azonban az experimental zenének sosem ez volt a lényege. Sokkal inkább az, hogy elbűvöljön minket furcsa és érdekes hangzásvilágával.

Őszintén szólva, sok olvasgatás után se igazán tudom hogy mit látok. A lényeg, hogy a készítőket a hang vezérelte, és a sok apró gép együttes zajkeltése meglepően természetes hangzást (szél, eső, stb.) adhat. Mindenesetre, nekem bejön.